1904–1966


A Bányászati és Erdészeti Akadémiát 1904-ben ismét átszervezték, s az intézmény elnevezését is módosították Magyar királyi Bányászati és Erdészeti Főiskolára. Az erdőmérnökképzés időtartamát ettől kezdve egységesen négy évben határozták meg, s új tanszékek alakultak, köztük az Erdészeti földméréstan, amely a víztani ismeretek oktatásában is jelentős szerepet kapott. Az oktatás szervezetileg és tartalmilag egyaránt változott.
Az 1904-es új tantervben (Tanrend, 1904) minimális névmódosulással, de változatlan helyen és óraszámmal található a „Víz- és hídépítéstan”, a gátakkal és gerebekkel foglalkozó önálló tantárgy azonban megszűnt. Ez utóbbi tananyagát az Erdőhasználattanból kivált „Erdészeti szállítási eszközök és berendezések” című tantárgy vette át, amely az ekkor alakult Erdészeti földmérés tanszék gondozásába került.
Az Erdészeti földmérés tanszék vezetésére 1906-ban Jankó Sándor kapott megbízást, aki közvetlenül ezt megelőzően, mintegy a reá váró feladatokra készülve, egy fél éves közép-európai, az erdészeti szállítóberendezésekkel és a vadpatak-szabályozással kapcsolatos tanulmányutat tett (Bácsatyai, 2003).
Az erdőmérnök hallgatók IV. évfolyamának előadott, két féléves „Erdészeti szállítási eszközök és berendezések” című tantárgy második fele a vízi szállító berendezésekkel foglalkozott. Jankó Sándor 1920-ban megjelent tankönyve (Jankó, 1920) jól érzékelteti, hogy eme tárgykör valóban megfelelt a gátakkal és gerebekkel foglalkozó témakörnek, hiszen alapvetően az úsztatással és tutajozással kapcsolatos ismereteket, a vízi szállítást elősegítő, azt lehetővé tevő művek, létesítmények, egyebek mellett gátak és gerebek tervezését és megvalósítását tárgyalta.
Az említett tankönyvben a vízi szállítás lényegét és jelentőségét Jankó Sándor a következőképpen fogalmazta meg:
„Minthogy a hegyvidékek vízben rendszerint gazdagok s a víz, patak vagy folyó alakjában a síkságok, a lakottabb helyek, a fogyasztási piacok felé veszi útját, a hegyvidéki patakok és folyók, mint kész szállítási utak kínálkoztak a hegyvidéki erdők fájának továbbítására és ezek fölhasználásával keletkeztek a vízi szállító berendezések, melyeket az jellemez, hogy a szállítás külön vonó erő igénybevétele nélkül, a víz cipelő, mozgató erejének fölhasználásával történik és hogy csak a víz cseppfolyós állapota mellett használtatnak föl a faanyag elszállítására.”



A századfordulót követően egyébként elsősorban a kisvasúti, majd a közúti szállítás fejlődésével a vízi anyagmozgatás jelentősége kissé csökkent. Az egyre intenzívebb területhasználatok miatt viszont előtérbe került az erózió kérdésköre, s nemcsak a gyakorlatban, hanem az oktatásban is. Az 1904. évi tanrendben ezt tükrözi a „Vadpatakszabályozás” című tárgy megjelenése, amelyet ugyancsak a Erdészeti földmérés tanszék keretében Jankó Sándor dolgozott ki és oktatott. Az 1909-ben Pellion Árpád IV. évfolyamos erdőmérnök-hallgató által készített és kiadott kéziratos jegyzet szerint a tárgy foglalkozik a csapadékvizek káros hatásokat előidéző működésével, a hordalék keletkezésével, a patakszabályozás alapelveivel és munkálataival, részletesen ismertetve a vadpatakok anyagtermelő övezetében, s röviden az anyagszállító és anyaglerakó szakaszokon végzendő munkálatokat (Jankó, 1909).
A legrégebbi múlttal rendelkező tantárgy a „Víz- és hídépítéstan”, amely a jegyzetek címében fordított szószerkezettel, „Híd- és vízépítéstan”-ként is többször megjelent. Példa erre Sobó Jenő tananyagának 1922-ben hallgatói jegyzet formájában megjelent kivonata (Sobó, 1922), s a húsz évvel későbbi, Modrovich Ferenc előadásai alapján, ugyancsak hallgatók által készített 1942-es „Híd- és vízépítéstan” (Modrovich, 1942). Az igen hosszú ideje változatlan tantárgynév ellenére a tartalomnak időnként természetesen változnia kell, amelyhez hozzájárul az oktató személyének változása is. E két jegyzet összevetése jó példa arra, hogy az egyes tárgyak sokáig változatlan elnevezése nem zár ki bizonyos szerkezeti és tartalmi módosulásokat.

„Híd- és vízépítéstan” jegyzetek:  
Sobó Jenő, 1922 Modrovich Ferenc, 1942
  • Hidrológia
  • Vízfolyások
  • Vízmérő munkálatok
  • Lefolyó víztömegek meghatározása
  • Csatornák és vízvezetékek
  • Duzzasztógátak
  • Folyók szabályozása
  • Partvédelem és biztosítása
  • Hidrológia
  • Vízmérő munkálatok. Hidrometria
  • Csatornák és vízvezetések
  • Vízerőtelepek
  • Duzzasztógátak
  • Folyók szabályozása
  • Alagcsövezés
  • Az öntözés

A vízépítéshez szükséges hidraulikai alapokat előbb az Erőműtan, később a Mechanika Tanszék keretében oktatták. Egy valószínűsíthetően 1904-es, kéziratos tantárgyi program szerint a Boleman Géza által oktatott „Mechanika és Szilárdságtan” című tantárgy egyik fejezete a folyékony testek erőműtanával foglalkozott. Benne a víz egyensúlytana és mozgástana című részek tartalmilag a korábbiakhoz hasonlók, csaknem azonosak a Vadas Jenő által leírtakkal. A folytonosságra utal Kövesi Antal erdőmérnök hallgatóknak tartott előadásai nyomán 1922-ben készült „Mechanika II.” című jegyzetének (Kövesi, 1922) egyik fejezete is, amely ugyancsak a „Cseppfolyós testek erőműtana” címet viseli, s amelyben egyebek mellett a víznyomásról, a különféle nyílásokon történő kifolyásról, a zsilipekről és a bukókról van szó.
Az első világégést, s a Főiskola Sopronba települését követően, 1923-ban újabb oktatási reform következett, s az erdészeti felsőoktatás immár a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolán folytatódott. Modrovich Ferenc vezetésével ekkor alakult mai intézetünk másik jogelőd tanszéke, az Út- és Vasútépítéstani tanszék, amely az Építéstani tanszéktől átvette az „Út- és Vasútépítéstan”, valamint a „Víz- és Hídépítéstan”, az Erdészeti földméréstani tanszéktől pedig az „Erdészeti szállítóberendezések” című tárgy gondozását. A „Vadpatakszabályozás” továbbra is az Erdészeti földmérésnél maradt, s azt még csaknem harminc éven át Sébor János oktatta.
Az 1934-35. tanévtől kezdődően a soproni főiskolát a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem alá rendelték, annak Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karaként. A karon belül az egyes szakokat osztályoknak nevezték. Az Erdőmérnöki Osztály képzési idejét négy évről négy és fél évre növelték, de a vizes ismeretek oktatása lényegében nem változott, vagy talán egy kicsit még hangsúlyosabbá is vált. Ezt jelzi, hogy az erdőmérnök hallgatók 1935-től „Mechanika II.” helyett „Hidraulika” című tárgyat hallgattak (Modrovich, 1936). A másik két vizes tantárgy változatlan elnevezéssel, egy-egy szemeszterrel hátrébb került, a „Víz- és hídépítéstan” a 7., a „Vadpatakszabályozás” pedig a 9. félévbe.
A vízi szállítás jelentősége, szerepe, részaránya az erdészeti szállításban ugyanakkor tovább csökkent, amit jól illusztrálnak a Modrovich Ferenc előadásai nyomán készült kéziratos jegyzetek, mint például az 1943-ban kiadott (Modrovich, 1943). Ennek „A fának vízen való szállítása” című fejezete, amely az úsztatásról és tutajozásról, a gátakról és gerebekről szól, már csak mintegy ötvenöt oldal terjedelmű, s a korábbiakhoz képest tartalmilag is meglehetősen szűkre szabott.
Az erdőmérnökképzés 1950-ig a Budapesti Műszaki Egyetem szervezeti keretei között történt, ezután az Agrártudományi Egyetem Erdőmérnöki Karán, majd 1952-től az ismét önálló Erdőmérnöki Főiskolán, 1962-től pedig az Erdészeti és Faipari Egyetemen folytatódott. Az Erdőmérnöki Szak mindez alatt természetesen nem mozdult el Sopronból. Az ötvenes évek elején volt egy szakosítási kísérlet is, amelynek keretében két tagozaton, az erdőgazdasági és az erdőipari tagozaton folyt az oktatás. Rövid idő alatt azonban ismét érvényre jutott az a nézet, hogy az erdőmérnökképzésben nem célszerű szétválasztani a biológiai és a műszaki képzési részt, hiszen éppen ez az egyik igazi erőssége.
Ebben, az átmenetinek tekinthető időszakban a vizes ismeretkör terén megjelennek ugyan új tantárgycímek, de a változtatások inkább formaiak, mint tartalmiak. Az erdőipari tagozaton a Modrovich-féle vízépítés folytatásaként a „Vízépítés” című tárgyat oktatták. Adamovich László és Partos Antal jegyzetének (Adamovich–Partos, 1951) rövid, mintegy bevezető része a hidrológiával és a hidrometriával kapcsolatos. A fejezet egészen röviden szól a vízkörzésről, a felszíni és felszín alatti vizekről, a meder, a vízállás, a vízsebesség és a vízhozam méréséről. A jegyzet ezt követő fő része, az előzőnél lényegesen nagyobb terjedelemben, a csatornákról és vízvezetékekről, az ivóvíz ellátásról, a vízi erőtelepekről, a lecsapolásokról, a talajcsövezésekről és az öntözésről szól.
Az erdőgazdasági tagozaton Sébor János által oktatott „Vízmosások megkötése” című tárgyat (Sébor, 1950) kis leegyszerűsítéssel a „Vadpatakszabályozás” utódjának lehet tekinteni. Ebben szó van a hordalék keletkezéséről, mozgásáról, az erózió elleni védekezésről, a vízmosáskötő gátak típusairól, méretezéséről, szerkezeti kialakításukról, az erdők vízmosáskötéssel kapcsolatos szerepéről.
A két tagozat újraegyesítése után, a folytonosságot, s egyszersmind az átmeneti állapotokat, de a változtatás igényét is tükrözi az 1954–1966 között oktatott „Hidrotechnikai melioráció” című tárgy, amely két korábbi tantárgy témakörét vonta össze, mivel első részében a „Hidraulika”, a másodikban pedig a „Vízmosások megkötése” tematikája ismerhető fel (Sébor, 1958).