1808–1904


A hazai erdészeti felsőoktatás kezdete 1808-ra tehető, amikor a Selmecbányai Bányászati Akadémián létrehozták az Erdészeti Tanintézetet, amelynek feladata részben a bányászakadémikusok képzése volt az erdészeti tudományokban, részben pedig mindazok képzése, akik kifejezetten az erdészeti pályát választották hivatásul (Lesenyi, 1958). Ekkor, s jó ideig még nem voltak erdész tanszékek, csak egyetlen intézet, s a mai értelemben vett tantárgyak helyett is inkább témakörökről lehet beszélni.
Az erdészeti felsőfokú képzés kezdetéhez, de a víztani ismeretek oktatásához kötődően is, röviden szólni szükséges az ún. „filozófiai kurzus”-ról, amely elnevezéssel tulajdonképpen a középiskolai oktatás utolsó két évét illették, amikor elsősorban logikát, matematikát és fizikát oktattak, s amely kurzust a felsőfokú továbbtanulás, különösen a mérnökképzés megalapozása érdekében tartották szükségesnek. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a XIX. század első felében, egészen az 1850-es oktatási reformig, e kurzus elvégzésére nemcsak a középiskolák, hanem a felsőfokú tanintézetek is lehetőséget adtak, sőt beépítették tanrendjükbe. A Selmecbányai Bányászati Akadémián 1809-ben ezzel a céllal egy új tanszéket hoztak létre, amelynek vezetésére Schitkó József kapott kinevezést. Eme előkészítő tanulmányok elvégzése 1810-től már az Erdészeti Tanintézet hallgatói számára is kötelező volt.
A „filozófiai kurzus” tananyaga alapvetően mennyiségtani (matematikai) és természettani (fizikai) ismeretekből állt. A természettanban a víztani ismereteket „a víz”, „a víznyugtan” (hidrosztatika) és „a vízmoztan” (hidrodinamika) elnevezésű részek képviselték (Faller, 1871).
A víztani ismeretek az Erdészeti Tanintézet első tanára, Wilckens Henrik Dávid által összeállított első tanrend-tervezetben is megjelentek, az építészet részeként „Vízépítészet” címmel. Ekkor, s még mintegy száz esztendőn át a vizes tárgykör elsősorban a faanyag vízi szállításával volt kapcsolatos.
Az 1811-től bevezetett 3 éves tanrend (Vadas, 1896) első évfolyama a „filozófiai kurzus”, az un. előkészítő tanfolyam volt, amelyet az erdészek együtt hallgattak a bányászokkal. A második és harmadik év tanrendje nem ismeretes részletesen, de annyi igen, hogy a harmadik év első félévében oktatták a Használattant, s abban minden bizonnyal szó esett a szállításról, a faanyagok vízi szállításáról is.
Az Erdészeti Tanintézet első időszakában viszonylag sűrűn követték egymást a változtatások, a kiigazítások, hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy új szak alapításához, oktatásának formálódásához ma is szükséges néhány esztendő. 1816-ban egy egyszerűsített tanrendet vezettek be, amelyben a víztani ismeretek helyzetét különösebben nem változtatták. Az első év második félévében a „physika, mechanika, hydrostatika, aerostatika, tervek rajzolása” témakörök oktatását tervezték. A második és harmadik évben oktatandó ismeretek között szerepelt az erdőhasználat, benne a faanyagok vízi szállítása.
1834-től Feistmantel Rudolf vette át az Erdészeti Tanintézet vezetését, aki úgy gondolta, hogy az előkészítő tanfolyamot követő két éves szakoktatást egy tanársegéddel továbbra is meg lehet oldani, s így „az erdészeti tanszék számának szaporítását” feleslegesnek tartotta. Feistmantel, az általa készített tanrend szerint a III. félévben adta elő
„… a fának szállítását és pedig, tekintettel a csúsztatókon, úsztatással és tutajozással való szállításra s a gátak és gerebek építésére …”

A selmeci tanintézet 1846-tól Bányászati és Erdészeti Akadémiává alakult, de erdészeti tanszék még ekkor is csak egy volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei és következményei természetesen a selmeci tanintézetre is hatottak, de a víztani ismeretek oktatásának történetét nem szakaszolták.
A XIX. század második felében, mint ahogy az akkori Magyarország általában, az erdészeti felsőoktatás is, csak a „Kiegyezés”-t követően állhatott igazi fejlődési pályára. A vizes ismeretek ettől kezdődően már tantárgycímekben is megjelentek. Az 1868-ban induló magyar nyelvű oktatás tanrendjében, a III. évfolyam nyári félévében „Víz- és útépítészet” című tárgy szerepelt (Vadas, 1896). Néhány évvel később, az 1872-es tantervben a vízzel, illetve a vízépítéssel kapcsolatos ismeretekkel már két tantárgy foglalkozott. Mind a hároméves, un. általános erdészeti, mind a négyéves erdőmérnöki tanfolyamon szerepelt a „Víz- és útépítészet”, valamint a „Gátak és gerebek szerkesztése” című tárgy. A vízépítéssel, más építési témakörökkel együtt, a bányászokkal közös Építészeti Tanszék, a gátakkal és gerebekkel pedig, mivel eme építmények közvetlenül kapcsolódtak a faanyag hasznosításához, szállításához, az ekkor alakult új erdészeti tanszékek közül az Erdőhasználati Tanszék foglalkozott.
Jelentős változásnak tekinthető, hogy 1872-ben az addig egyetlen Erdészeti Tanintézet tevékenységének folytatására négy erdészeti tanszék alakult. Az ismeretkörök azonban ennél már sokkal jobban tagolódtak, így eme új tanszékek szakmai profilja szélesebb volt, mint egy mai tanszéké. A XIX. század második felében is még jellemző volt, hogy egy-egy oktató az ismeretkörök széles skáláját oktatta, mint például Szécsi Zsigmond is:
„1867/8-tól 1871/2-ig a középítészetet, víz- és útépítészetet és a mezőgazdaságtan encyclopédiáját adta elő, azután még az 1872/73.-i tanévtől egészen 1895-ig az erdőhasználattant, erdészeti iparműtant, gátak és gerebek szerkesztését és rajzolását, a mezőgazdaságtan encyclopédiáját, s evvel kapcsolatban a mesterséges haltenyésztést és végre a vadászat- és fegyvertant a szükséges gyakorlatokkal együtt.” (Pauer, 1896)

Amint már említettük, ebben a korszakban a víztani ismeretek alapvetően a faanyag vízi szállításához kötődtek. Ezt tükrözi Szécsi Zsigmond 1884-ben megjelent „Erdőhasználattan” című, átfogó tankönyve is, amelyben „A fának vízen való szállítása” tudnivalóival egy csaknem százötven oldalas fejezet foglalkozik (Szécsi, 1884). A szerző részletesen tárgyalja az úsztatáshoz és a tutajozáshoz kötődően a vízfolyásokkal és a különféle műszaki létesítményekkel, vízfogó tavakkal, bukókkal, gerebekkel kapcsolatos ismereteket.
Az 1888. évi tanrendben változtattak az építési témakörök tárgyain, s ettől kezdődően, a vízépítéssel a „Víz- és hídépítészet” című tantárgy foglalkozott (Vadas, 1896). A tárgy vízépítési részének programjában szó van a folyóvizek sajátosságairól, s azok felméréséről, a folyószabályozásról, a vízelvezető csatornákról, területek víztelenítéséről és a víztározásról.
Vadas Jenő átfogó munkájában (Vadas, 1896) az 1888-as tanrendhez kötődően, de legalábbis a könyvben közvetlenül azt követően, közli az egyes tantárgyak előadóját, óraszámát és részletes tematikáját. Az előadók személyéből viszont arra lehet következtetni, hogy ezek a részletes tantárgyi programok valószínűleg az 1895-ös, vagy az 1896-os évhez köthetők. Nem tudni, hogy Vadas Jenő ezeket milyen forrás alapján írta le, mindenesetre nagyon jó áttekintést adnak az adott korszak víztani ismeretekkel kapcsolatos oktatásáról. Az alábbiakban abból a négy tantárgyi programból idézünk, amelyek részben, vagy egészben a víztani ismeretekkel foglalkoznak.
A bányászati akadémia szakiskoláival közösen hallgatott tantárgyak közül a 21. sorszámú a „Víz- és hídépítéstan” volt, amelyet Staubner Jenő r. tanár oktatott a II. félévben, hetenként 2 óra előadás, 2 óra rajz időkeretben:
„I. Vízépítéstan. A folyóvizek tulajdonságai, a vízfolyás törvényei. A folyómeder és a partok alakja és anyaga. Vízgyűjtő-medencze, árterület. A folyók legkisebb normális és legmagasabb vízállása és a vízállásváltozás okai. Vízméréstani (hydrometrikus) munkálatok: a víz sodrának felvétele, a vízállások meghatározása, a vízmérczék szerkezete és felállítása, a vízmélység, a mederszélesség mérése, a folyó keresztszelvényének felvétele, a hosszúsági szelvény felvétele, a víz esésének meghatározása, a vízsebesség mérése és a vízemésztés meghatározása, a folyó meder minőségének felvétele s a folyó térképének felvétele és elkészítése. Folyószabályozás: vízmosások, hegyi patakok stb. szabályozása. Normális mederszelvény alakja és kiképzése. Partvédő művek: kőhányás, rézsutozás, begyepesítés, beültetés, bevetés, kővel való burkolás, rőzsefonás, rőzsekeverés. Közönséges és süllyesztő rőzsekévék készítése. Part- és gyámfalak kőből és fából. Futólagos partbiztosítás. A meder mélyítése és összeszorítása, sarkantyúk, párhuzamos művek nemei, szerkezete, anyaga és építésmódja. A meder irányának megváltoztatása, átvágások és kiegyenlítések útján. Fölösleges folyóágak elzárása és feltömése. A folyók torkolatának megigazítása stb. Bukógátak, zsilipesgátak, fenékgátak, nyitható áteresztők stb. rövid ismertetése. (Az erdészeti gátak és gerebek szerkesztése külön tantárgyat képez.) Védőtöltések nemei, szerkezete, építési módja és fenntartása. Telkek víztelenítése, alácsövezés, lecsapolás, colimáció által stb. Vízvezető csatornák czélja, alakja, nyomozása, táplálása, a víz raktározása.”

Az erdészeti szaktárgyak közül a 29. sorszámú az „Erőműtan és erdészeti géptan”, amelyet Schenek Gyula rk. tanár oktatott, hetenként 5 óra előadás, 2 óra gyakorlat keretében. Az Erőműtan című rész V. fejezete az alábbi:
„V. Folyékony testek erőműtana.
  1. A víz egyensúlytana. A víznek mechanikai tulajdonságai. Nívó- és szintlap. Súlyos nyugvó víznek a feszültsége. A víz deréknyomása valamely edény sík oldalára. A deréknyomás középpontja. Nyomás a fenékre. Irány-nyomás. Közlekedő edények törvénye. Barométer és manométer. Archimedes tétele. Úszó test egyensúlya. Metacentrum.
  2. A víz mozgástana. Vonatkozás a feszültség és a sebesség között. Állandó kifolyásnak elméleti mennyisége vízszintes nyílásnál. A kifolyás valódi mennyisége. A víz mozgása szabályos csatornában.”


A 39-es sorszámú „Erdőhasználattan” című tárgyat Csiby Lőrinc h. t. adta elő a téli félévben, hetenként 4 óra előadás, 4 óra gyakorlat során. Részlet a tantárgy leírásából:
„A fának vízen való szállítása. Az úsztatás. Az úsztatásra berendezendő vizek szabályozása és felszerelése. Az úsztatás kivitele. A tutajozás, a tutajozásra berendezendő vizek szabályozása és felszerelése.”

Ugyancsak Csiby Lőrinc gondozta a 41-es sorszámú „Gátak és gerebek szerkesztése” című tárgyat a II. félévben, hetenként 3 óra előadás, 2 óra rajz időtartamban, amelynek tananyaga az alábbi volt:
„A vízgyűjtők. Ezeknek tervezését megelőző műszaki előmunkálatok. A különféle szerkezet szerint s különböző anyagból épült vízgyűjtők felépítése. A zúgók és az ezeket elzáró készülékek. A vízgyűjtők biztosítása és tartóssága. Bukógátak, ezek czélja, szerkezete, magassága. A felduzzasztás magasságának és a duzzasztás távolságának meghatározása. A zsilipek és duzzasztók, ezeknek czélja és szerkezete. A gerebek szerkezete, általános elrendezése. A gerebekre gyakorolt víznyomás apasztása. A gerebek kezelése. A csatornák nélküli, csatornákkal átszelt é önkiterelésre berendezett gerebrakodók.”



A XIX. század végén néhány tantárgyhoz már voltak nyomtatott tankönyvek, mint például Szécsi Zsigmond említett munkája, de ekkor, sőt még a XX. század első felében is szokás volt, hogy hallgatók, vagy segédoktatók a professzorok előadásai alapján készítettek egy-két példányos, kézírásos, rajzokkal, ábrákkal is gazdagon illusztrált jegyzeteket.
Az időszak végén, az 1903-as tanrend szerint (Tanrend, 1903), az Erdészeti szakiskolának nevezett három éves, és az Erdőmérnöki szakiskolának nevezett négy éves képzésében egyaránt a III. évfolyam nyári félévében került előadásra a „Víz- és hídépítészet”, valamint a „Gátak és gerebek szerkesztése” című tantárgy.